A kolónia társadalmi életének szenzációja volt, amikor az addig magányosan élő, hatvanéves művész feleségül vette volt tanítványát és távoli rokonát Kiss Margitot. Ez az 1929-es év szeptemberében történt. Feleségével közösen kiállított Szatmáron az 1931-es esztendő őszén.

A szabadiskola egykori alapítói között ő ragaszkodott leginkább a történeti romantikához. Hitte, majd csak hinni akarta, hogy a műtermi komponált mű összehasonlítható a természetelvűséggel. Heroikus történelmi kompozícióját, a Talpra magyart! sziszifuszi küzdelemmel festette tíz év megszakítással negyed századon át, élete végéig.

Thorma az élete folyamán nyitott volt a különböző művészi irányzatok iránt és már az 1900-as évek elején igyekezett változtatni, fejleszteni festészetén. Így jött létre az a néhány gyönyörű, mélytüzű színekkel festett alkotása, mint a Kocsisok között, Kártyázók, Napraforgós csendélet.

Az 1910-es évek elején vékony színfelületeket hoz létre, élénk, keveretlen színfoltokat alkalmaz (pl. Húsvéti kenyérszentelés, Borsót fejtő parasztember, Tavasz). Az 1920 utáni festészetében sikerült egyéni hangnemben, egyedülállóan lírai hangvételű, természetbe és tájképbe emberi, női alakokat helyezve remekműveket alkotnia. Sajnos, ezen munkáit Erdélyen kívül szinte senki nem ismerte.

Igaz, hogy 1939-ben a Nemzeti Szalon egy kéthetes kiállításon megemlékezett róla, de ez rövidsége és a válogatás hiányossága miatt nem érte el célját, reálisan bemutatni az utolsó évek munkásságát. A kiállítás után néhányan észrevették értékeit, méltánytalan mellőzését. Sajnos kevesen voltak. Véleményük a második világháború és az azt követő kultúrpolitika miatt a feledésbe merült. Sümegi György érdeme, hogy 2003-ban megjelent dolgozatában ezekre felhívta a figyelmet. Kállai Ernő idézett értékelése szerint „ahol az emberi alakot a pillanatnyi, véletlen helyzet keretében kapcsolja egybe a tájjal, ott kitűnő, ízig-vérig eleven, festői műveket alkotott. Öregkori képei között rendkívül meglepő értékek akadnak. (Sümegi György: Thormáról (és a nagybányaiakról) ismeretlen (?) művészettörténeti forrásokból. In.: Szakál Aurél: Thorma János 1870-1937. Kiskunhalas, 2003. 154.)

Munkácsy őszinte feljajdulását idézi Thormáról írt nekrológjában Dési Huber István. "Óh! mennyivel nehezebb megtartani a hírnevet, mint megszerezni!" (Korunk, 1938/1.) Az Aradi vértanúk szerzőjének hajdani példátlan sikere soha többé nem ismétlődött meg. Nagybánya lakóinak és Erdély népének őszinte gyásza kísérte utolsó útján a kolóniát és a festőiskolát személyében megtestesítő Thorma Jánost.

Forrás:
Murádin Jenő: Nagybánya. A festőtelep művészei. Miskolc, 1994, 96-98.,
Murádin Jenő: Thorma János 1848-as képei. Kiskunhalas, 1998, 9-11.

A kolónia társadalmi életének szenzációja volt, amikor az addig magányosan élő, hatvanéves művész feleségül vette volt tanítványát és távoli rokonát Kiss Margitot. Ez az 1929-es év szeptemberében történt. Feleségével közösen kiállított Szatmáron az 1931-es esztendő őszén.

A szabadiskola egykori alapítói között ő ragaszkodott leginkább a történeti romantikához. Hitte, majd csak hinni akarta, hogy a műtermi komponált mű összehasonlítható a természetelvűséggel. Heroikus történelmi kompozícióját, a Talpra magyart! sziszifuszi küzdelemmel festette tíz év megszakítással negyed századon át, élete végéig.

Thorma az élete folyamán nyitott volt a különböző művészi irányzatok iránt és már az 1900-as évek elején igyekezett változtatni, fejleszteni festészetén. Így jött létre az a néhány gyönyörű, mélytüzű színekkel festett alkotása, mint a Kocsisok között, Kártyázók, Napraforgós csendélet.

Az 1910-es évek elején vékony színfelületeket hoz létre, élénk, keveretlen színfoltokat alkalmaz (pl. Húsvéti kenyérszentelés, Borsót fejtő parasztember, Tavasz). Az 1920 utáni festészetében sikerült egyéni hangnemben, egyedülállóan lírai hangvételű, természetbe és tájképbe emberi, női alakokat helyezve remekműveket alkotnia. Sajnos, ezen munkáit Erdélyen kívül szinte senki nem ismerte.

Igaz, hogy 1939-ben a Nemzeti Szalon egy kéthetes kiállításon megemlékezett róla, de ez rövidsége és a válogatás hiányossága miatt nem érte el célját, reálisan bemutatni az utolsó évek munkásságát. A kiállítás után néhányan észrevették értékeit, méltánytalan mellőzését. Sajnos kevesen voltak. Véleményük a második világháború és az azt követő kultúrpolitika miatt a feledésbe merült. Sümegi György érdeme, hogy 2003-ban megjelent dolgozatában ezekre felhívta a figyelmet. Kállai Ernő idézett értékelése szerint „ahol az emberi alakot a pillanatnyi, véletlen helyzet keretében kapcsolja egybe a tájjal, ott kitűnő, ízig-vérig eleven, festői műveket alkotott. Öregkori képei között rendkívül meglepő értékek akadnak. (Sümegi György: Thormáról (és a nagybányaiakról) ismeretlen (?) művészettörténeti forrásokból. In.: Szakál Aurél: Thorma János 1870-1937. Kiskunhalas, 2003. 154.)

Munkácsy őszinte feljajdulását idézi Thormáról írt nekrológjában Dési Huber István. "Óh! mennyivel nehezebb megtartani a hírnevet, mint megszerezni!" (Korunk, 1938/1.) Az Aradi vértanúk szerzőjének hajdani példátlan sikere soha többé nem ismétlődött meg. Nagybánya lakóinak és Erdély népének őszinte gyásza kísérte utolsó útján a kolóniát és a festőiskolát személyében megtestesítő Thorma Jánost.

Forrás:
Murádin Jenő: Nagybánya. A festőtelep művészei. Miskolc, 1994, 96-98.,
Murádin Jenő: Thorma János 1848-as képei. Kiskunhalas, 1998, 9-11.